Tengeren

Hajónapló

1998. november - december

Másfél hónapig ácsorogtunk Galatin. Ezalatt pótoltuk az elvesztett propellert, kisebb átalakításokat végeztünk a szerelvényeken, de legfőképpen próbáltunk újabb szponzorokat találni vállalkozásunk támogatására (felváltva utaztunk haza Budapestre ügyintézni....) -teljesen sikertelenül. Be kellett látnunk, hogy csak a saját erőnkre támaszkodhatunk.

Sulina

A Sulina-csatornában

Végül november 6-án (lesz ami lesz) továbbindultunk Galatiról. Épp ideje volt, az előrejelzés a hétvégére már hózáporokat ígért. November 7-én a koradélutáni órákban Sulinánál elhagytuk a Dunát és kiértünk a Fekete-tengerre. A gyenge szélben alig fodrozódott a víz, így továbbra is motorozva irányt vettünk a jó kétszáz mérföldre lévő Bosporus bejárata felé. Sötétedés után először döghullámok dobálták a hajót, majd a megélénkülő szél keltette hullámok, melyek az előzőekre keresztbe érkeztek. A szél másnapra lecsendesedett, a hullámzás azonban maradt. A hajó és legénysége egyaránt hánykolódott. A motorunk sem bírta a hullámzást, mert állandóan leállt. A szél már kevés volt a vitorlázáshoz, a motor alig működött, így csak 2-3 csomós sebességgel vánszorogtunk célunk felé. 10-én délelőtt ismét megélénkült a szél, így végre kipróbálhattuk, hogy mit tud a hajó vitorlával. Az ötös erősségű szélben bő hat csomóval haladtunk, pedig nem is volt minden vitorla felhúzva, csak a fock és a nagyvitorla. Egyelőre óvatosan huzigáltuk a vitorlákat, hiszen még nem tudtuk, hogy mit bír a hajó, azonban jó vitorlázótulajdonságai már ekkor megmutatkoztak.

A Bosporus bejárata

Délután elértük a Bosporus bejáratát, és a sűrű hajóforgalomban próbáltunk utat törni Istambul felé. A parti dombok felfogták a szelet, ezért ismét az akadozó motorral kellett próbálkoznunk, melynek csak keserves vánszorgás lett a vége. A parton kedves kis halászfalvak követték egymást egyre sűrűbben, míg egyszer csak egy nyüzsgő nagyváros, Istambul mellett találtuk magunkat. Mire az Aranyszarv öbölhöz értünk, már jócskán besötétedett, így a pazarul kivilágított város látványában gyönyörködhettünk.

A Bosporus bejárata

A nagy fényárban hiába kerestük az Ataköy Marina bejáratát, sehogysem találtuk, ezért egy közeli öbölben dobtunk horgonyt éjszakára. Másnap reggel már nem volt nehéz megtalálni a közelünkben lévő kikötőt, messziről elárulta a sűrű árbócerdő. A hatóságok nemsokat törődtek velünk, miután megtudták, hogy pár napon belül elhagyjuk az országot.

A forró zuhany földöntúli örömökhöz juttatott minket, így új lendülettel láttunk feladatainknak: a motorszerelésnek és a fedélzet rendbetételének. Sajnos nem sikerült egyértelműen kideríteni a motor akadozásának okát, de az üzemanyagellátó rendszer szétszerelése és ellenőrzése után ismét jól működött, bár mint később kiderült nem sokáig.

Istambul

A köztársaság kikiáltásának 75. évfordulója alkalmából káprázatosan feldíszített város keleti forgatagát talán felesleges bemutatnom, hiszen a délszláv háborúk előtt szinte minden honfitársunk megfordult a városban, és hogy a bazárban még mindig beszélik a magyart, jelzi, hogy továbbra is várnak minket.

12-én délután költségcsökkentés miatt elhagytuk a marinát és visszatértünk horgonyzóhelyünkre. Éjfél után a mélységmérő riasztója jelezte, hogy a viharossá erősödött szélben nem tart a horgonyunk, és mire a fedélzetre értünk, már a közeli mólóhoz kötött hajók horgonykötelein találtuk magunkat fennakadva. Több, mint négy órás küzdelem után sikerült hajónkat leszabadítani és az öböl egy távolabbi pontján ismét lehorgonyozni. A reggeli órákban azonban ismét erősödött a szél, horgonyunk megint szántani kezdett a laza iszapban. Miután sikerült elkerülni, hogy az öböl közepén horgonyzó nagyobb hajónak ütődjünk, gyorsan rákötöttünk, így végre biztonságba kerültünk. Az ő horgonya mindkettőnket megtartott. A továbbindulást egy nappal elhalasztottuk, hátha jobbra fordul az idő. Különben is: péntek, 13-a volt.

Dardanellák

Szombaton ebéd után mérséklődni látszott a szél, így útnak indultunk a Dardanellák felé. A partoktól távolodva azonban tapasztalnunk kellett, hogy az idő még mindig viharos. Reffelt nagyvitorlával és fockkal haladtunk a bő hetes erősségű szélben. Sötétedés után egyszercsak leszakadt a dingi a csónakdaruról, ám egy "vízből mentés" manőver után sikerült vontatókötélre venni.

Másnapra elült a szél és a nevéhez méltóan márványosan sima (Márvány-)tengeren ballagtunk tovább motorral a kellemes őszi napsütésben. Mire estefelé elértük Gelibolunál (Gallipoli) a Dardanellák bejáratát, a szél is feltámadt, természetesen szemből, és rövidesen annyira felerősödött, hogy egy tapodtat sem tudtunk motorral előre haladni. Cirkálásról szó sem lehetett a szűk szorosban a sűrű hajóforgalom és a szeparációs zóna által kijelölt kötelező haladási irányok miatt. Kijöttünk hát a szorosból és a hajóúttól jó egy mérföldnyire bevont vitorlákkal vesztegelve vártuk az idő jobbrafordulását. Ekkor már szinte percenként világították be a villámok a környéket, így legalább láttuk, hogy nincs-e valami közeledő veszély a környéken. Az éjszaka fénypontjaként olyan zápor zúdult a nyakamba, hogy alig láttam tíz méternyire előre. Reggelre elült a vihar, kisimult a víz és alig kettes erősségű hátszélben nekivághattunk ismét a szorosnak. A motor ismét akadozott, így nem tudtunk sebességünkön javítani. Késő délután lett, mire elértük a kijáratnál Canakkalét. A szoros mindkét oldalán régi erődök emlékeztetik az arra járót, hogy stratégiailag fontos vidéken hajózik. Jobboldalon a félsziget végén hatalmas kivilágított emlékmű emlékeztet az első világháború egyik legvéresebb hadszínterén elesett antant katonák tízezreire, és persze a török diadalra.

Limnos

Az éjszaka pazar látvánnyal ajándékozott meg bennünket. A hosszú fényes csóvát maguk után húzó meteorok két-három másodpercenként világították meg az eget és kápráztatták el a szemlélődőt. Hajnalban az időközben megvastagodott felhőzeten keresztül is még fel-fel villantak a meteorok, de ekkorra már villámlás is vegyült a fényjátékba. Ismét egy jó kis zivatar volt kitörőben. Időközben a nagyvitorla felhúzókötele elakadt a felső szálingban, és a vitorla félig felhúzottan csapkodott az egyre erősödő szélben. Se fel, se le. Attól féltem, hogy mindjárt elszakad. Beültem hát a bootsmanszékbe, de Gyuri barátomnak nem sikerült felhúznia a felső szálingig, ezért amennyire lehetett az árbóchoz kötöztük a vitorlát, megóvandó a sérülésektől. Nagyvitorla nélkül és akadozó motorral csak lassan tudtunk haladni Limnosz felé, ráadásul így a hajó is csak nehezen volt irányítható, ezért dél körül újabb kísérletet tettünk a kötél kiszabadítására, ezúttal már sikerrel. Nem mindennapi cirkuszi mutatvány volt a feljutás a vadul himbálódzó árbócra...

Limnos

A nap hátralevő részében és éjszaka tovább tombolt a vihar, de hajnalra nagynehezen megközelítettük a Limnosz nyugati oldalán lévő Mirinát. A kikötőbe való behajózáshoz szükséges két mérföld megtétele azonban további három órát vett igénybe. A szél a város felől fújt, így megpróbáltunk motorral bejutni, de az sajnos állandóan leállt. Nem láttuk, hogy mi van a kikötőben belül, ezért nem mertük a viharos szélben megkockáztatni a vitorlával való bejutást. A kikötő előtt vesztegelve próbáltam életet lehelni a motorba és szerencsére a hosszas próbálkozást siker koronázta, így november 18-án délelőtt tizenegy órakor végre görög földre tehettük a lábunkat. A kétszáznegyven tengerimérföld megtételéhez négy napra volt szükségünk. Eredetileg csak kettőre terveztük...

Limnos, Mirina

Limnos

 Jót derültem, mikor a belépés hivatalos ügyeinek intézése során a határőr/rendőr megkérdezte, hogy mi volt az utolsó kikötőnk? Istambul, -válaszoltam. Erre szigorúan rámnézett, és kijavított: No, no, Konstantinapolisz!!....

Limnos, Mirina

Az idő továbbra is viharos volt, nem volt tanácsos kimenni a tomboló tengerre, így legalább volt alkalmunk a pihenésre és természetesen motorszerelésre.
Az üzemanyag rendszerben jókora dugulást találtam, annak kitisztításával reméltem, hogy véget érnek a motor okozta megpróbáltatásaink. Mint később kiderült nem így történt. Több mint egy hétig vártuk, hogy az idő csendesebbre forduljon. Ezalatt bejártuk Mirinát és környékét, megismertük ezt a kedves kis üdülővárost, és minket, az egyetlen turistákat is kezdtek megismerni. A városka élete egyébként ugyanúgy zajlott, mintha turistaszezon lenne.
Az üzletek délben bezártak, majd este ismét várták a vevőket. A város fölötti sziklákon régi erőd romjai tették festőivé a látványt. A romok között kecskék és őzek legelésztek békésen, senkitől sem zavartatva.

November 26-án kedvezőnek tűnt az idő a továbbindulásra, így kellemes 5-ös szélben elhagytuk Limnosz szigetét és a 120 mérföldre lévő Androsz felé fordítottuk a hajó orrát. A bő raumban kellemes 6-7 csomó körüli sebességgel siklott a hajó, igazán kényelmes vitorlázás ígérkezett. Éjféltől távoli villámlás kíséretében elkezdett erősödni a szél, így szép sorban lekerült az összes vitorla. Azért csupasz árbóccal is 3,5 csomóval szörföztünk a hullámokon, melyek ekkorra már a hajó fölé nőttek, erősen korlátozva a kilátást. Csak nehezen sikerült megtalálnunk az Evia és az Andros-szigetek végeit jelző világítótornyokat, de mire beértünk a két sziget közé, már világosodott, így ez sem okozott problémát. Délelőtt tíz órára elértük Gavrio jólvédett kikötőjét, ahová csak újabb egy óra elteltével sikerült bejutni a folyton leálló motorral.

Andros, Gavrio

Gavrio nem igazán jelentős település, viszont óriási kompforgalmat bonyolít le. Ide érkez/het/nek a sziget turistaparadicsomait felkereső látogatók. Öt napig volt alkalmunk gyönyörködni a kikötőt övező kopár hegyekben, várva, hogy az idő kedvezőbbre forduljon.

December 1-én elérkezettnek láttuk az időt, hogy folytassuk utunkat. Úgy terveztük, hogy Lavrio felé kerülve Monemvassiáig meg sem állunk. Kellemes napsütésben 4-es 5-ös északi szélben vitorláztunk. Hideg sem volt , hiszen egyszál pólóban sem fáztunk. A hajó teljes vitorlázattal gyönyörűen hasította a vizet. Délben már csak négy mérföldnyire voltunk Makronissi szigetétől, mikor egycsapásra elállt a szél. Megpróbáltunk motorral közeledni a szárazföld felé, ám egyszercsak egy kemény csattanás kíséretében megállt a motor. Besült egy dugattyú, a hajtókarja pedig kikönyökölt a motorblokk oldalán. A legközelebbi kikötő Lavrio volt kb. nyolc mérföldre. Alig egy csomóval vánszorogtunk csupán a gyenge szellőben. Jócskán besötétedett, mire elértük a város melletti újonnan épült marinát, melynek keskeny bejáratán egy arrajáró halász segített bejutni.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a próbaút csak eddig tartott. Haza kellett utaznunk, hogy előteremtsük a motorcseréhez szükséges pénzt, és új támogatót keressünk a névadó főszponzorunk helyett, a további útiköltségek fedezésére.

Aztán a hónapok múlásával be kellett látnunk, hogy ez a földkörüli út még várat magára....