Hajónapló
1999 nyara
Miután hazatértünk
Görögországból neki kellett állni további támogatók
felkutatásának, a hiányzó költségek fedezésére. Ez nem
bizonyult könnyű dolognak, kevesen adtak lehetőséget arra, hogy
előadjam terveimet, többnyire „látatlanban” elutasítottak.
Ezúton is szeretném megköszönni azon keveseknek, akik kitüntettek
bizalmukkal.
Márciusban
(levezetésként) részt vettem az Adrián az első Mira Mare Cup-on, ahol csapatommal
a második helyen végeztünk. Ez volt életünk első versenye....
A hajó a
görögországi Lavrion kikötőjében töltötte a telet és a nyár
elejét, ám ennyi idő alatt sem sikerült előteremteni a
motorcseréhez szükséges pénzt, így hát úgy határoztam, hogy kedvező szelekben bízva, csak vitorlával, felhajózok az Adriára, ahol mégiscsak a közelben
tudhatom a hajót és talán könnyebben javíthatom.
 |
| Sunion-fok |
Az út hosszúnak ígérkezett, hiszen a remélt kedvező szél esetén is 850 tmf-et kellett megtenni, megkerülve a Peloponnesos-félszigetet, mivel motor nélkül nem kelhettünk át a Korinthosi-csatornán.
Július 28-án
elérkezett a pillanat, amikor végre útra kelhettünk. Két barátom vállalkozott, hogy elkísérnek az úton. Arra
számítottam, hogy az ilyenkor uralkodó meltemi (északias szél) gyorsan lerepít a
félsziget déli csücskéhez, ám ebben az évben ez a statisztikailag biztos szél szüneteltette tevékenységét. Éppen csak
elhagytuk a Sunion-fokot, máris szélcsendbe kerültünk. Estig csak
gyenge, változó irányú szelek érkeztek, majd a következő napot
szélcsendben töltöttük Idra szigete mellett. Tűző napon, hűsítő
szellő nélkül csak a tenger nyújthat némi felüdülést, mást
nem is tehettünk, mint úszkáltunk a veszteglő hajó körül, vagy
a meleg, de legalább árnyas kajütben kerestünk
menedéket.
Harmincadikán végre ismét kerekedett némi szellő, amivel tovább ballaghattunk Cape Malea felé, de mire odaértünk, ismét elfogyott a szél. Éjszaka még némi gyenge fuvallatokkal sikerült lavírozni a fok, Kithira és a jövő-menő kereskedelmi hajók közt, ám másnap ismét egy helyben lötyögtünk.
Az augusztus
meghozta a szelet is, északnyugati irányból, amely délutánra
elérte a 5-ös erősséget, másnap pedig már a hatost is, ám
ekkor már széllel szemben kellett volna haladnunk, így cirkálni
kényszerültünk, ezzel is növelve a megteendő távolságot.
Reffelt nagyvitorlával és a külső orrvitorlával szorítottuk a
szelet, de a szembejövő rövid hullámok pofonjai csak lassú
haladást engedtek. Jobb lett volna kissé leesve futtatni a hajót,
de már nagyon szerettünk volna egy kikötőt elérni, nevezetesen
Pilost.
 |
| Pilos |
Mire augusztus 3-án hajnalra a kikötőt rejtő öböl elé értünk, a szél gyorsan lecsillapodott, és egyheti vitorlázás után némi gyenge szellő, majd egy helyi halászcsónak segítségével sikerült kikötnünk.
A jachtkikötő még
igencsak épülőfélben van: se víz, se villany, árkokon és
építési törmeléken kell átkelnie annak, aki meg akarja
közelíteni a várost. Viszont mivel nincs szolgáltatás, fizetni
sem kell az ott tartózkodásért.
A legénység
szabadsága sajnos lejárt, és én is haza utaztam, hogy
új segítőtársat keressek a továbbhajózáshoz.
 |
| Pilos |
Szerencsére ez gyorsan megoldódott, így két héttel később (ezalatt kétszer keresztülbuszoztam a Balkánon) ismét a hajón voltam és vártuk a kedvező szelet, amely nem igazán akart megérkezni.
Kétnapi várakozás
után végre sikerült kievickélnünk az öbölből és lassan
cirkálva igyekeztünk északnyugat felé, a szigetek mentén elérni
Paxit, a terveim szerinti utolsó görög szigetet. A Jón-tengeren is északnyugati az uralkodó szélirány, így nem volt sok
reményünk a gyors előrehaladásra. Másnap estére elértük
Zakinthos szigetét, ám itt el is fogyott a szelünk. Éjszaka sűrű
köd vett minket körül a sziget partjaitól alig 1-1,5 tmf-re. Még
szerencse, hogy a hajózóúttól távolabb vesztegeltünk. Dél
lett, mire ismét némi szél kerekedett, természetesen szemből,
így ismét negyedszélben takkolva igyekeztünk magunk mögött
hagyni a szigetet. Ez csak a következő délelőttre sikerült, ám
addigra már a szél is felerősödött és jó kis 6-os viharban
cirkáltunk Argostoli felé, amely Kefalonia mélyen benyúló
öblében fekszik, ám nemigen nyújt védelmet az északnyugati szél
ellen. Azért éjfélre sikerült öt helyre is lekötve a hajót
végre révbe érnünk, még ha ez a rév meglehetősen hullámos is
volt.
Maga a város kedves turistaparadicsom, a kikötő azonban a vízvételezés lehetőségét leszámítva semmilyen szolgáltatást nem nyújt a jachtos turisták számára.
Nem is nyújtottuk
hosszúra ott tartózkodásunkat, csupán egy pihenőnapot tartva
tovább vitorláztunk a még mindig erősen fújó szélben. A 6-os
erősségű széltől jobb haladást reméltünk, de csalódnunk
kellett, hajnalra teljesen elállt. A délután támadt szellő éppen
csak arra volt elég, hogy másnap reggelre, a következő szélcsend
beálltáig eljussunk Lefkada-sziget magasságáig. Innen már
halványan látni Paxi és Andipaxi körvonalait a távolban, bár
még közel 30 tmf-re voltak. A délben támadt szél aztán végre
megkönyörült rajtunk, és este tízre beértünk a Gaiosba vezető csatornába, ahol a kompkikötő mellett sikerült kikötnünk egy
arra járó motorcsónak segítségével.
 |
| Gaios, Paxi |
Útitársam szabadsága lejárt, másnap hazautazott. Én a magam részéről úgy döntöttem, hogy a hátralévő bő 400 mérföldet egyedül teszem meg. Volt időm felkészülni a továbbindulásra, bár nagyon mehetnékem volt már, gondoltam, pihenek egy kicsit, hátha az időjárás is számomra kedvezően alakul és talán jó széllel sikerül gyorsan leküzdeni a távot.
Maga Gaios kedves
kikötő, nehezen engedi tovább az odalátogatót. Egy sziget
védelmében fekszik, és egy kb. 50 m széles, derékszögben
kanyarodó csatornán lehet a városhoz jutni. Még a településen
kívül, annak határában van a jachtok számára kiépített hely,
igaz, hogy se víz, se villany, de némi kikötői díjat azért
kasszíroz a táskás ember. (Én még kijjebb álltam, az már
ingyen volt.) Vizet tartálykocsiból lehetett vételezni, a
szigetnek nincs kútja, oda is hajóval hordják az ivóvizet.
Mellettem volt még
kikötve egy 30 m-es motoros luxusyacht, amely méreténél fogva nem
fért be a városi kikötőbe. Az egyik matróza szerint 200.000,- dollárt ért a hajó... Ehhez fogható luxust addig még nem láttam,
pedig csak a szalonjába pillanthatott be a kíváncsi járókelő.
 |
| Gaios, Paxi |
A városban rengeteg olasz turista volt. Volt, aki hozta a saját motorcsónakját is. Naponta ment komp Brindisibe és csupán négy óra a menetidő.
Egyheti "nyaralás"
után szeptember 3-án reggel egy német vitorlás kivontatott a
kikötőből, és útnak indultam az Adria felé, immár egyedül.
Az első nap változó
irányú és erősségű széllel (illetve szélcsendekkel) elértem
Korfu északi végéhez, 4-én délben már Othoni-sziget előtt
voltam, amely az Otrantoi-szoros bejárata, mikor egy újabb
szélcsend 24 órára foglyul ejtett. Másnap dél körül észak
felől zivatarzóna ért el, a szél viszont délkeletről fújt,
amely estére Otranto elé repített. Igaz, közben jól eláztam.
Brindisiig az olasz partok mentén akartam hajózni, elkerülendő a
rosszhírű albán vizeket. Egy napig ismét erős északnyugati
szélben cirkáltam, de alig jutottam előbbre. Ekkorra már az egyik
akkumulátorom teljesen lemerült, a másikat meghagytam tartaléknak,
így nem működött a log sem, csak becsülni tudtam a sebességemet.
Helyzetemet egy-egy jellegzetes parti tárgy alapján jól meg tudtam
határozni, illetve nyílt vízen a Nap magasságának mérésével.
Hatodikán egész nap gyenge keleti szelekkel váltogatott
szélcsendekben Lecce üdülőövezete és strandja előtt
hajókáztam. Strandolók tömegei lepték el a parti fövenyt, egész
közel hajóztam hozzájuk, hogy embereket is lássak végre.
Kilencedikén reggelre végre hosszas cirkálás után elértem Brindisi kikötőjének bejáratát. A frissülő szélben (zivatar után) hátat fordítottam az olasz partoknak, és irányt vettem a montenegrói oldal felé. Hajnaltól ismét félnapos szélcsend marasztott, ám estére megláttam a Kotori-öböl fényeit.
Alkonyatkor négy
gyors motorcsónak távolodott a parttól kivilágítatlanul
Olaszország felé, láthatólag kerülve a feltűnést és az olasz
parti őrséget...
Éjfélkor kedvező
irányú, északkeleti szél kezdett fújni, egy kis kellemes bóra 5-ös, 6-os erősséggel,
így reggelre már Lastovo előtt voltam, ám az ismét gyengülő
szélben éppen elvergődtem Korcsula szigetének végéig. Már
láttam célkikötőmet, Hvart, ám a hajó egész éjjel egy helyben
ringott a Vela Luka-i öböl bejárata előtt. Szél csak másnap délben támadt, bár szellőnek is
gyenge volt, ezzel nagy nehezen megtettem az utolsó két mérföldet
és kiköthettem Hvaron. Tíz napi hajózás után 460 mérföldet
megtéve végre szárazföldre léphettem.
 |
| Hvar |
Vasárnap lévén a hivatalos formaságokat csak másnap tudtam elintézni, így volt időm körülnézni ebben a festői városkában és friss élelmiszereket vásárolni, amire már nagyon vágytam. Hétfőn a hivatalos ügyeket sikerült gyorsan elintézni, a kikötőkapitányság és a rendőrség emberei barátságosan, szinte kedélyesen végezték dolgukat. Délután örömteli meglepetésben volt részem: a Bianca nevű Elan 36-os, fedélzetén kedves ismerősökkel, véletlenül rám talált, így kellemes társaságban tölthettem az estét és az éjszakát a szomszédos Palmizana marinában, ahol külön élvezetet jelentett, hogy végre zuhany alá állhattam.
Másnap elvontattak
Hvar-sziget végéig, ők Vis felé, én Murter felé vettem az
irányt. Szél persze alig fújt, majd éjszakára teljesen le is
állt. A reggel kerekedett gyenge hátszélben délutánra elértem a
Kornati-szigeteket, és Zirje északi végénél végre
befordulhattam a célegyenesbe.
Éjfél lett, mire a gyenge, időközben szembeforduló szélben horgonyra álltam Prisnjak világítótornyával szemben egy kis szigetecske mellett, úgy, hogy a hajó fara alig pár méterre volt a parti szikláktól. Nem akartam az éjszaka sötétjében, a feltámadó bórában az (akkor még) ismeretlen, zátonyokkal jól ellátott terepen lavírozni. Szerencsére meredeken mélyülő volt a fenék. Reggel a szél keleti irányból gyorsan felerősödött, időnként ijesztően közel fordítva a hajó farát a sziklákhoz. Elhatároztam, hogy kicsit beljebb húzom a hajót, ám ahogy rövidítettem a horgonyláncon, rögtön megcsúszott a horgony. Vitorlát bontani nem tudtam, mert a szél pont a part felé sodort volna. Az időnként arra járó hajókat próbáltam rávenni, hogy vontassanak be Hramina marinájába, de nem reagáltak jelzéseimre. A horgonyom időnként meg-megcsúszott, a hajó egyre közelebb került a kövekhez. Végre egy német hajó észrevett, és mire vontatóra vett, a hajó jó ha egy méterre lehetett a parttól. Itt nagy hasznát vettem a sekély, 1,2 méteres merülésnek. Tizenegy órára végre beértünk a marinába, véget ért ez a hosszú, rendkívül lassú utazás. Másfél hónapra volt szükség, hogy az Athén melletti Lavrionból a Horvátországi Murterre érjek. A hosszú szélcsendek alatt megértettem, hogy miért is volt olyan népszerű régen a Földközi-tengeren a gálya...
