Tengeren

Hajónapló

1998. november - december

Másfél hónapig ácsorogtunk Galatin. Ezalatt pótoltuk az elvesztett propellert, kisebb átalakításokat végeztünk a szerelvényeken, de legfőképpen próbáltunk újabb szponzorokat találni vállalkozásunk támogatására (felváltva utaztunk haza Budapestre ügyintézni....) -teljesen sikertelenül. Be kellett látnunk, hogy csak a saját erőnkre támaszkodhatunk.

Sulina

A Sulina-csatornában

Végül november 6-án (lesz ami lesz) továbbindultunk Galatiról. Épp ideje volt, az előrejelzés a hétvégére már hózáporokat ígért. November 7-én a koradélutáni órákban Sulinánál elhagytuk a Dunát és kiértünk a Fekete-tengerre. A gyenge szélben alig fodrozódott a víz, így továbbra is motorozva irányt vettünk a jó kétszáz mérföldre lévő Bosporus bejárata felé. Sötétedés után először döghullámok dobálták a hajót, majd a megélénkülő szél keltette hullámok, melyek az előzőekre keresztbe érkeztek. A szél másnapra lecsendesedett, a hullámzás azonban maradt. A hajó és legénysége egyaránt hánykolódott. A motorunk sem bírta a hullámzást, mert állandóan leállt. A szél már kevés volt a vitorlázáshoz, a motor alig működött, így csak 2-3 csomós sebességgel vánszorogtunk célunk felé. 10-én délelőtt ismét megélénkült a szél, így végre kipróbálhattuk, hogy mit tud a hajó vitorlával. Az ötös erősségű szélben bő hat csomóval haladtunk, pedig nem is volt minden vitorla felhúzva, csak a fock és a nagyvitorla. Egyelőre óvatosan huzigáltuk a vitorlákat, hiszen még nem tudtuk, hogy mit bír a hajó, azonban jó vitorlázótulajdonságai már ekkor megmutatkoztak.

A Bosporus bejárata

Délután elértük a Bosporus bejáratát, és a sűrű hajóforgalomban próbáltunk utat törni Istambul felé. A parti dombok felfogták a szelet, ezért ismét az akadozó motorral kellett próbálkoznunk, melynek csak keserves vánszorgás lett a vége. A parton kedves kis halászfalvak követték egymást egyre sűrűbben, míg egyszer csak egy nyüzsgő nagyváros, Istambul mellett találtuk magunkat. Mire az Aranyszarv öbölhöz értünk, már jócskán besötétedett, így a pazarul kivilágított város látványában gyönyörködhettünk.

A Bosporus bejárata

A nagy fényárban hiába kerestük az Ataköy Marina bejáratát, sehogysem találtuk, ezért egy közeli öbölben dobtunk horgonyt éjszakára. Másnap reggel már nem volt nehéz megtalálni a közelünkben lévő kikötőt, messziről elárulta a sűrű árbócerdő. A hatóságok nemsokat törődtek velünk, miután megtudták, hogy pár napon belül elhagyjuk az országot.

A forró zuhany földöntúli örömökhöz juttatott minket, így új lendülettel láttunk feladatainknak: a motorszerelésnek és a fedélzet rendbetételének. Sajnos nem sikerült egyértelműen kideríteni a motor akadozásának okát, de az üzemanyagellátó rendszer szétszerelése és ellenőrzése után ismét jól működött, bár mint később kiderült nem sokáig.

Istambul

A köztársaság kikiáltásának 75. évfordulója alkalmából káprázatosan feldíszített város keleti forgatagát talán felesleges bemutatnom, hiszen a délszláv háborúk előtt szinte minden honfitársunk megfordult a városban, és hogy a bazárban még mindig beszélik a magyart, jelzi, hogy továbbra is várnak minket.

12-én délután költségcsökkentés miatt elhagytuk a marinát és visszatértünk horgonyzóhelyünkre. Éjfél után a mélységmérő riasztója jelezte, hogy a viharossá erősödött szélben nem tart a horgonyunk, és mire a fedélzetre értünk, már a közeli mólóhoz kötött hajók horgonykötelein találtuk magunkat fennakadva. Több, mint négy órás küzdelem után sikerült hajónkat leszabadítani és az öböl egy távolabbi pontján ismét lehorgonyozni. A reggeli órákban azonban ismét erősödött a szél, horgonyunk megint szántani kezdett a laza iszapban. Miután sikerült elkerülni, hogy az öböl közepén horgonyzó nagyobb hajónak ütődjünk, gyorsan rákötöttünk, így végre biztonságba kerültünk. Az ő horgonya mindkettőnket megtartott. A továbbindulást egy nappal elhalasztottuk, hátha jobbra fordul az idő. Különben is: péntek, 13-a volt.

Dardanellák

Szombaton ebéd után mérséklődni látszott a szél, így útnak indultunk a Dardanellák felé. A partoktól távolodva azonban tapasztalnunk kellett, hogy az idő még mindig viharos. Reffelt nagyvitorlával és fockkal haladtunk a bő hetes erősségű szélben. Sötétedés után egyszercsak leszakadt a dingi a csónakdaruról, ám egy "vízből mentés" manőver után sikerült vontatókötélre venni.

Másnapra elült a szél és a nevéhez méltóan márványosan sima (Márvány-)tengeren ballagtunk tovább motorral a kellemes őszi napsütésben. Mire estefelé elértük Gelibolunál (Gallipoli) a Dardanellák bejáratát, a szél is feltámadt, természetesen szemből, és rövidesen annyira felerősödött, hogy egy tapodtat sem tudtunk motorral előre haladni. Cirkálásról szó sem lehetett a szűk szorosban a sűrű hajóforgalom és a szeparációs zóna által kijelölt kötelező haladási irányok miatt. Kijöttünk hát a szorosból és a hajóúttól jó egy mérföldnyire bevont vitorlákkal vesztegelve vártuk az idő jobbrafordulását. Ekkor már szinte percenként világították be a villámok a környéket, így legalább láttuk, hogy nincs-e valami közeledő veszély a környéken. Az éjszaka fénypontjaként olyan zápor zúdult a nyakamba, hogy alig láttam tíz méternyire előre. Reggelre elült a vihar, kisimult a víz és alig kettes erősségű hátszélben nekivághattunk ismét a szorosnak. A motor ismét akadozott, így nem tudtunk sebességünkön javítani. Késő délután lett, mire elértük a kijáratnál Canakkalét. A szoros mindkét oldalán régi erődök emlékeztetik az arra járót, hogy stratégiailag fontos vidéken hajózik. Jobboldalon a félsziget végén hatalmas kivilágított emlékmű emlékeztet az első világháború egyik legvéresebb hadszínterén elesett antant katonák tízezreire, és persze a török diadalra.

Limnos

Az éjszaka pazar látvánnyal ajándékozott meg bennünket. A hosszú fényes csóvát maguk után húzó meteorok két-három másodpercenként világították meg az eget és kápráztatták el a szemlélődőt. Hajnalban az időközben megvastagodott felhőzeten keresztül is még fel-fel villantak a meteorok, de ekkorra már villámlás is vegyült a fényjátékba. Ismét egy jó kis zivatar volt kitörőben. Időközben a nagyvitorla felhúzókötele elakadt a felső szálingban, és a vitorla félig felhúzottan csapkodott az egyre erősödő szélben. Se fel, se le. Attól féltem, hogy mindjárt elszakad. Beültem hát a bootsmanszékbe, de Gyuri barátomnak nem sikerült felhúznia a felső szálingig, ezért amennyire lehetett az árbóchoz kötöztük a vitorlát, megóvandó a sérülésektől. Nagyvitorla nélkül és akadozó motorral csak lassan tudtunk haladni Limnosz felé, ráadásul így a hajó is csak nehezen volt irányítható, ezért dél körül újabb kísérletet tettünk a kötél kiszabadítására, ezúttal már sikerrel. Nem mindennapi cirkuszi mutatvány volt a feljutás a vadul himbálódzó árbócra...

Limnos

A nap hátralevő részében és éjszaka tovább tombolt a vihar, de hajnalra nagynehezen megközelítettük a Limnosz nyugati oldalán lévő Mirinát. A kikötőbe való behajózáshoz szükséges két mérföld megtétele azonban további három órát vett igénybe. A szél a város felől fújt, így megpróbáltunk motorral bejutni, de az sajnos állandóan leállt. Nem láttuk, hogy mi van a kikötőben belül, ezért nem mertük a viharos szélben megkockáztatni a vitorlával való bejutást. A kikötő előtt vesztegelve próbáltam életet lehelni a motorba és szerencsére a hosszas próbálkozást siker koronázta, így november 18-án délelőtt tizenegy órakor végre görög földre tehettük a lábunkat. A kétszáznegyven tengerimérföld megtételéhez négy napra volt szükségünk. Eredetileg csak kettőre terveztük...

Limnos, Mirina

Limnos

 Jót derültem, mikor a belépés hivatalos ügyeinek intézése során a határőr/rendőr megkérdezte, hogy mi volt az utolsó kikötőnk? Istambul, -válaszoltam. Erre szigorúan rámnézett, és kijavított: No, no, Konstantinapolisz!!....

Limnos, Mirina

Az idő továbbra is viharos volt, nem volt tanácsos kimenni a tomboló tengerre, így legalább volt alkalmunk a pihenésre és természetesen motorszerelésre.
Az üzemanyag rendszerben jókora dugulást találtam, annak kitisztításával reméltem, hogy véget érnek a motor okozta megpróbáltatásaink. Mint később kiderült nem így történt. Több mint egy hétig vártuk, hogy az idő csendesebbre forduljon. Ezalatt bejártuk Mirinát és környékét, megismertük ezt a kedves kis üdülővárost, és minket, az egyetlen turistákat is kezdtek megismerni. A városka élete egyébként ugyanúgy zajlott, mintha turistaszezon lenne.
Az üzletek délben bezártak, majd este ismét várták a vevőket. A város fölötti sziklákon régi erőd romjai tették festőivé a látványt. A romok között kecskék és őzek legelésztek békésen, senkitől sem zavartatva.

November 26-án kedvezőnek tűnt az idő a továbbindulásra, így kellemes 5-ös szélben elhagytuk Limnosz szigetét és a 120 mérföldre lévő Androsz felé fordítottuk a hajó orrát. A bő raumban kellemes 6-7 csomó körüli sebességgel siklott a hajó, igazán kényelmes vitorlázás ígérkezett. Éjféltől távoli villámlás kíséretében elkezdett erősödni a szél, így szép sorban lekerült az összes vitorla. Azért csupasz árbóccal is 3,5 csomóval szörföztünk a hullámokon, melyek ekkorra már a hajó fölé nőttek, erősen korlátozva a kilátást. Csak nehezen sikerült megtalálnunk az Evia és az Andros-szigetek végeit jelző világítótornyokat, de mire beértünk a két sziget közé, már világosodott, így ez sem okozott problémát. Délelőtt tíz órára elértük Gavrio jólvédett kikötőjét, ahová csak újabb egy óra elteltével sikerült bejutni a folyton leálló motorral.

Andros, Gavrio

Gavrio nem igazán jelentős település, viszont óriási kompforgalmat bonyolít le. Ide érkez/het/nek a sziget turistaparadicsomait felkereső látogatók. Öt napig volt alkalmunk gyönyörködni a kikötőt övező kopár hegyekben, várva, hogy az idő kedvezőbbre forduljon.

December 1-én elérkezettnek láttuk az időt, hogy folytassuk utunkat. Úgy terveztük, hogy Lavrio felé kerülve Monemvassiáig meg sem állunk. Kellemes napsütésben 4-es 5-ös északi szélben vitorláztunk. Hideg sem volt , hiszen egyszál pólóban sem fáztunk. A hajó teljes vitorlázattal gyönyörűen hasította a vizet. Délben már csak négy mérföldnyire voltunk Makronissi szigetétől, mikor egycsapásra elállt a szél. Megpróbáltunk motorral közeledni a szárazföld felé, ám egyszercsak egy kemény csattanás kíséretében megállt a motor. Besült egy dugattyú, a hajtókarja pedig kikönyökölt a motorblokk oldalán. A legközelebbi kikötő Lavrio volt kb. nyolc mérföldre. Alig egy csomóval vánszorogtunk csupán a gyenge szellőben. Jócskán besötétedett, mire elértük a város melletti újonnan épült marinát, melynek keskeny bejáratán egy arrajáró halász segített bejutni.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a próbaút csak eddig tartott. Haza kellett utaznunk, hogy előteremtsük a motorcseréhez szükséges pénzt, és új támogatót keressünk a névadó főszponzorunk helyett, a további útiköltségek fedezésére.

Aztán a hónapok múlásával be kellett látnunk, hogy ez a földkörüli út még várat magára....

Lefelé a Dunán

Hajónapló

1998 szeptember

1998 nyarának végén a hajó 4 év építés után útra készen állt (bár felszereltségében még akadtak hiányok). A cél: Slocum kapitány 100 évvel korábbi legendás útvonalát követve körbehajózni a földet. Szponzoraink anyagi támogatásra tett ígérete bizakodásra adott okot, hogy lesz fedezet a még szükséges felszerelés beszerzésére. Tehát eljött az indulás ideje.

Baja

Már jelentkeztek az ősz első jelei, mikor szeptember 5-én, egy ködös reggelen útra keltünk a Hárosi Yacht Clubból, hogy nekivágjunk Föld körüli utunk első szakaszának, mely egyben a hajó próbaútja is.

Egy darabig még vendégeink voltak a Zöld Pont munkatársai, de Tököl után már csak a szűk baráti – családi társaság kísért minket. Rövid dunaújvárosi pihenő után az est beálltával érkeztünk Bajára, ahol sötétben tapogatóztunk a Sugovicán lévő kikötő felé. Másnap délelőtt a kísérők is hazautaztak, így csak hárman folytattuk az utat. Gyors mohácsi határátlépés után napsütéses időben haladtunk Jugoszlávia felé. A hajóforgalmat szinte csak mi képviseltük, egész nap csupán egyetlen hajóval találkoztunk. Bezdánnál a bejelentkezés jócskán belenyúlt az estébe. Meg kellett várnunk, míg a kikötőkapitány befejezi a vacsoráját. Találgattuk: talán halat eszik… A hosszú várakozásért cserébe viszont kellemes, védett kikötőhelyet biztosítottak számunkra a saját kikötőhelyükön.

A Tisza torkolata

Lefelé a Dunán

Másnap szemerkélő esőben folytattuk az utat, de mit is várhattunk, hiszen ősz van. Bal oldalunkon Jugoszlávia, jobbra Horvátország. Itt nemrég még háború dúlt, a felek most is farkasszemet néznek a folyó két partjáról. Fás ligetek, sűrű erdők, homokos – bokros dűnék váltogatják egymást, és mindenütt rengeteg madár, így mindig gyönyörködhettünk a természet szépségében. Délre a Nap is kisüt, így legalább kellemes időben motorozhattunk. Vukovárnál már nem a természet szépsége, hanem a háború pusztításának nyomai vonják magukra a figyelmet. Jól látszottak a rommá lőtt házak és gyárak. Nemrég még gyakran szerepelt a város neve a hírekben. Sajnos kormányosunk is nagyon elmélyült a romok szemlélésében és nem vette észre a kitűzést, így a város határában hirtelen homokzátonyon találtuk magunkat. Másfél órányi kínlódás után egy helyi motorcsónakos segítségével sikerült leszabadulnunk, aki, mikor a folyó közepére értünk, rémült "Jugoszlávia! Jugoszlávia!" Kiáltással menekült a város felé.

Éjszaka egy kellemes horgonyzóhelyről gyönyörködtünk a telehold által megvilágított vadregényes tájban.

A következő nap sem telt el kaland nélkül. Újvidékre érve a város után egyszerre csak keresztben álló uszályokat és egy tolóhajót pillantottunk meg, amint eltorlaszolják az utat. Még élénken éltek emlékezetünkben a korábbi blokádokról szóló hírek. Óvatosan közeledtünk feléjük, nem tudtuk mi tévők legyünk. A tolóhajó mellett láttunk egy keskeny rést melyen átférünk, gondoltuk megpróbáljuk. Nem is történt semmi, a hajókon lévő emberek közönyösen néztek ránk. Ám ahogy kiértünk az uszályok közül, egy partnál álló hadihajó keltett bennünk izgalmat, melyről láttunkra zöld rakétát lőttek fel, majd amikor egy vonalba értünk velük, még egyet. A zöld nem a tiltás jele, gondoltuk, lesz ami lesz tovább megyünk. Azért némileg nyugtalankodtunk a közelben röpködő katonai helikopterek láttán. Vagy negyed óra elteltével újabb hadihajó tűnt fel, mely felénk vette az irányt. Jól láttuk, hogy a gépágyúknál ülő katonák ujja a ravaszon van. Mellénk érve jól megnéztek minket, majd egy barátságosnak nevezhető intéssel tovaszáguldottak. Azt hiszem a hajónk merülésén is látszott, mennyire megkönnyebbültünk. Mint később megtudtuk, a keresztben álló uszályok zátonyra futottak, ezzel megbénítva a forgalmat. Nem is láttunk más hajót, míg el nem értük Belgrádot.

Belgrád

A jugoszláv fővárosban nagy lehet a vízi élet, több zsúfolt yachtkikötőt is láttunk, a Dunán pedig jollék száguldoztak le-föl, kihasználva az erős szelet. A Száván, nem sokkal a torkolata fölött sikerült kikötőhelyet találnunk éjszakára egy discohajó mellett, szemben a várral és a kivilágított várossal.

Az esős szeles idő másnap is elkísért minket. Ezúttal Szendrő várának maradványaiban gyönyörködhettünk.

A falak kilométer hosszan húzódnak a Duna partján, szinte eltakarva az egész várost. A román határhoz közeledve hirtelen hegyek közé ért a folyó. Késő délután értük el Veliko Gradiste-t, utolsó szerbiai megállónkat. A határátlépés procedúrája itt is a Balkánon megszokott tempóban zajlott. Itt találkoztunk egy magyar tolóhajóval, melynek kapitánya ellátott minket (kézzel rajzolt) Duna térképekkel, hogy a helyenként alig kitűzött hajóutat könnyebben megtaláljuk. Ennek később nagy hasznát vettük, mikor jelzések hiányában ez alapján találtuk meg a megfelelő vízmélységet a zátonyokkal jól ellátott folyón. Megjegyzendő, hogy itthon csak a hazai szakaszról lehetett térképet kapni…

Galambóc

Kazán-szoros

Galambóc

Vaskapu

Az erős szél másnap is kitartott, a folyásiránnyal szembe fújva komoly hullámokat keltett, így időnként a Balatonon éreztük magunkat. A Vaskapu zsilip duzzasztó hatása itt már erősen érződött, a Duna széles volt és mély. Régen hírhedt szakasza volt ez a Dunának, veszélyeiről Jókai Aranyember című regényében is olvashattunk. Mára az erőművi zsilipekkel felduzzasztva már csak a vadregényes táj maradt meg. Azért a nagy hajóknak most is óvatosan kell haladniuk, hiszen a meredek sziklafalak közt annyira leszűkül helyenként a meder, hogy a találkozás számukra tilos. A szoros bejáratánál emelkednek Galambóc várának romjai, jelezve, hogy stratégiailag fontos helyen járunk. A víz mindenütt nagyon mély és gyakran találtuk szembe magunkat örvényekkel, melyek „megcsavarva” a hajó orrát próbálták eltéríteni azt a helyes irányból. Itt ahol a Duna a Kárpátok közt tör magának utat, váltakozva követik egymást keskeny meredek partfalú szakaszok és kiszélesedések, jelezve az elárasztott völgyek helyét.

Kazán-szoros

Baross tábla

A zsiliphez érve szerencsére nem kellett sokat várakoznunk, egy román olajszállító készült éppen átkelni, így rájuk kötve mi is átzsilipelhettünk, sőt, el is vittek minket Turnu Severinig. A két, egymásba nyíló gigantikus zsilipkamra összesen 40 méter szintkülönbséget hidal át.

Turnu Severinben (Szörényvár) Gyuri barátom román nyelvtudásának köszönhetően viszonylag gyorsan átestünk a hatósági vizsgálaton, és csak két műsoros kazettát "kértek" „ajándékba”…

Másnap a hajógyárban kiemelték a hajót, és nekiláttunk kívülről festeni, belül a bútorozást befejezni. Öt nap munka után éreztük úgy, hogy ismét vízre lehet tenni a hajót.

Szeptember 16-án hagytuk el Turnu Severint, és kora délután értük el a második Vaskapu zsilipet, melynek környéke olyan elhagyatott volt, mintha a Holdon járnánk. A szerb zsilipkezelők rádióhívásunkat válaszra sem méltatták, így némileg tanácstalanul hosszabb időre alkalmas horgonyzóhelyet kerestünk, mikor feltűnt egy román hajókaraván, és velük átkelhettünk a zsilipen (nekik persze válaszoltak). Az uszályosok elmondták, hogy néha napokig nem jön erre hajó, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ők egyébként Csepelről jöttek magyar búzával megrakodva.

Mellékötve

A karavánt vontató hajó kapitánya nagyon készséges volt, felajánlotta, hogy a zsilipelés után is velük maradhatunk, és az utolsó uszály mellé kötve három napig velük haladtunk, míg el nem értük Giurgiut, rendeltetési helyüket. Innen Oltenita felé folytattuk utunkat, ahol az árbócot szándékoztunk felállítani. Másnap délelőtt értük el a hajógyárat, ahol egy tolóhajó mellé kötve az egyik daru segítségével állítottuk fel árbócunkat. A tolóhajó kapitánya, Gabriel Hidec, rendkívül szívélyesen bánt velünk. Ragaszkodott hozzá, hogy a hajóján ebédeljünk, vacsorázzunk, este még a saját zuhanyzóját is rendelkezésünkre bocsátotta, sőt, még fűtött kabint is akart nyittatni számunkra. Másnap a pazar reggeli után búcsút vettünk a tolóhajó személyzetétől és megindultunk a mintegy 400 km-re lévő torkolat felé.

Az idő egyre barátságtalanabbra fordult. Esett az eső, a szél pedig rövid idő alatt 9-10 B°-ra erősödött. A folyás-iránnyal szemben fújó szél balatoni méretű hullámokat korbácsolt a Dunán. A sűrű esőben a látótávolság alig 500 m volt, a bójákat és parti jeleket csak az utolsó pillanatban vettük észre. A szemből fújó szél és gördülő hullámok többször is megállították a hajót, sebességünk 0-ra csökkent. Ilyenkor úgy éreztem, mintha a folyó is megállt volna.

Dobrudzsa

Dobrudzsa

Délután, mikor elállt az eső, némileg könnyebb volt navigálni, hiszen javultak a látási viszonyok. A 346-os fkm-nél a főágat elhagyva behajóztunk a Borcea-ágba. A romám hajósok ajánlották, mondván, hogy gyorsabb a sodrása, mélyebb a víz és vagy 50 km-rel rövidebb is. Másnap reggel azonban kiderült, hogy hiba volt a rövidebb utat választani, mert Fetesti magasságában egy híd állta utunkat, melynek magasságát nem ismertük, és ahogy méricskéltük, nagyon úgy tűnt, hogy  a már álló árbóccal nem férünk el alatta. Nem volt más választás, vissza kellett fordulnunk. Most tapasztalhattuk meg igazán, milyen sebes is ez a mellékág, mivel folyással szemben alig haladtunk. Néha úgy éreztük, hogy a parton legelésző tehenek is gyorsabbak nálunk. Óránként alig több mint 5 km-t tettünk meg. Délután értünk csak vissza a főágba és este lett, mire elértük Cernavodát.

A város előtti hídnál ismét lélegzet visszafojtva figyeltük, hogy átférünk-e alatta. A sötétben sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint árbócunk, pedig egy könyv tanúsága szerint 44 m magas a vízmérce 0 szintje felett. Alá érve nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltuk, hogy nem kell visszafordulnunk.

Braila

Másnap minden addiginál nagyobb távolságot, 150 km-t tettünk meg, keresztülhajózva Dobrudzsán. A folyó itt néhol keskenyebb, mint a szentendrei dunaág, partján fás ligetek és legelők váltogatják egymást. Délután elértük Brailát, mely már tengeri kikötő, ennek megfelelően óriási rakodókkal, magas rakparttal, tengerjáró hajókkal. Estére Galati-ra értünk, ahol a kikötőkapitányság pontonján kaptunk helyet éjszakára.

A másnapi induláskor (szeptember 24-én), mikor hátramenetet kapcsoltam, hogy eltávolodjunk az előttünk álló nagy hajóktól, egy halk döndülést hallottam, mintha a pontonnak koccantunk volna (bár már eltávolodtunk tőle), de ettől kezdve hiába adtam gázt, csak nem akart lendületbe jönni a hajó. Egy pillanat és a sodrás magával ragadott bennünket. Gyorsan lenéztem a motortérbe: a tengely forgott, tehát a csavarral történt valami. Míg Gyuri barátom segítséget kért rádión, gyorsan horgonyt dobtam, hogy megállítsam a sodródó hajót, mielőtt valami baleset történne. A kapitányság motorosa sietett segítségünkre, és visszavontatott minket éjszakai helyünkre. Rövid idő alatt sikerült kideríteni, amit már amúgy is sejtettünk, hogy elhagytuk a propellerünket. A 12 m mély vízben és híg iszapban esélyünk sem volt, hogy megtaláljuk. Gyors telefonálások haza egy új propellerért. Meg kellett rendelni, az ára közel 100 ezer forint. Ennyi pénzünk nem volt. A bajban legrégebbi támogatónk, a Henkel Ragasztástechnika sietett segítségünkre, nagylelkűen rendelkezésünkre bocsátva az összeget.

Az esti vonattal Gyuri abban a tudatban indult haza az új hajócsavarért, hogy talán egy hét múlva folytathatjuk utunkat. Ekkor még nem sejthettük, hogy 42 napot fogunk állni a tenger kapujában, Galati-on, mielőtt vitorlát bonthatnánk. Itt ugyanis nem csak propellerünk hagyott el minket hanem fő szponzorunk, a LÁNG Gépgyár is. Privatizációjukat követően az új, külföldi tulajdonos nem kívánta támogatni vállalkozásunkat. Rendkívül kilátástalan helyzetbe kerültünk, de az utat folytatni akartuk.