Lefelé a Dunán

Hajónapló

1998 szeptember

1998 nyarának végén a hajó 4 év építés után útra készen állt (bár felszereltségében még akadtak hiányok). A cél: Slocum kapitány 100 évvel korábbi legendás útvonalát követve körbehajózni a földet. Szponzoraink anyagi támogatásra tett ígérete bizakodásra adott okot, hogy lesz fedezet a még szükséges felszerelés beszerzésére. Tehát eljött az indulás ideje.

Baja

Már jelentkeztek az ősz első jelei, mikor szeptember 5-én, egy ködös reggelen útra keltünk a Hárosi Yacht Clubból, hogy nekivágjunk Föld körüli utunk első szakaszának, mely egyben a hajó próbaútja is.

Egy darabig még vendégeink voltak a Zöld Pont munkatársai, de Tököl után már csak a szűk baráti – családi társaság kísért minket. Rövid dunaújvárosi pihenő után az est beálltával érkeztünk Bajára, ahol sötétben tapogatóztunk a Sugovicán lévő kikötő felé. Másnap délelőtt a kísérők is hazautaztak, így csak hárman folytattuk az utat. Gyors mohácsi határátlépés után napsütéses időben haladtunk Jugoszlávia felé. A hajóforgalmat szinte csak mi képviseltük, egész nap csupán egyetlen hajóval találkoztunk. Bezdánnál a bejelentkezés jócskán belenyúlt az estébe. Meg kellett várnunk, míg a kikötőkapitány befejezi a vacsoráját. Találgattuk: talán halat eszik… A hosszú várakozásért cserébe viszont kellemes, védett kikötőhelyet biztosítottak számunkra a saját kikötőhelyükön.

A Tisza torkolata

Lefelé a Dunán

Másnap szemerkélő esőben folytattuk az utat, de mit is várhattunk, hiszen ősz van. Bal oldalunkon Jugoszlávia, jobbra Horvátország. Itt nemrég még háború dúlt, a felek most is farkasszemet néznek a folyó két partjáról. Fás ligetek, sűrű erdők, homokos – bokros dűnék váltogatják egymást, és mindenütt rengeteg madár, így mindig gyönyörködhettünk a természet szépségében. Délre a Nap is kisüt, így legalább kellemes időben motorozhattunk. Vukovárnál már nem a természet szépsége, hanem a háború pusztításának nyomai vonják magukra a figyelmet. Jól látszottak a rommá lőtt házak és gyárak. Nemrég még gyakran szerepelt a város neve a hírekben. Sajnos kormányosunk is nagyon elmélyült a romok szemlélésében és nem vette észre a kitűzést, így a város határában hirtelen homokzátonyon találtuk magunkat. Másfél órányi kínlódás után egy helyi motorcsónakos segítségével sikerült leszabadulnunk, aki, mikor a folyó közepére értünk, rémült "Jugoszlávia! Jugoszlávia!" Kiáltással menekült a város felé.

Éjszaka egy kellemes horgonyzóhelyről gyönyörködtünk a telehold által megvilágított vadregényes tájban.

A következő nap sem telt el kaland nélkül. Újvidékre érve a város után egyszerre csak keresztben álló uszályokat és egy tolóhajót pillantottunk meg, amint eltorlaszolják az utat. Még élénken éltek emlékezetünkben a korábbi blokádokról szóló hírek. Óvatosan közeledtünk feléjük, nem tudtuk mi tévők legyünk. A tolóhajó mellett láttunk egy keskeny rést melyen átférünk, gondoltuk megpróbáljuk. Nem is történt semmi, a hajókon lévő emberek közönyösen néztek ránk. Ám ahogy kiértünk az uszályok közül, egy partnál álló hadihajó keltett bennünk izgalmat, melyről láttunkra zöld rakétát lőttek fel, majd amikor egy vonalba értünk velük, még egyet. A zöld nem a tiltás jele, gondoltuk, lesz ami lesz tovább megyünk. Azért némileg nyugtalankodtunk a közelben röpködő katonai helikopterek láttán. Vagy negyed óra elteltével újabb hadihajó tűnt fel, mely felénk vette az irányt. Jól láttuk, hogy a gépágyúknál ülő katonák ujja a ravaszon van. Mellénk érve jól megnéztek minket, majd egy barátságosnak nevezhető intéssel tovaszáguldottak. Azt hiszem a hajónk merülésén is látszott, mennyire megkönnyebbültünk. Mint később megtudtuk, a keresztben álló uszályok zátonyra futottak, ezzel megbénítva a forgalmat. Nem is láttunk más hajót, míg el nem értük Belgrádot.

Belgrád

A jugoszláv fővárosban nagy lehet a vízi élet, több zsúfolt yachtkikötőt is láttunk, a Dunán pedig jollék száguldoztak le-föl, kihasználva az erős szelet. A Száván, nem sokkal a torkolata fölött sikerült kikötőhelyet találnunk éjszakára egy discohajó mellett, szemben a várral és a kivilágított várossal.

Az esős szeles idő másnap is elkísért minket. Ezúttal Szendrő várának maradványaiban gyönyörködhettünk.

A falak kilométer hosszan húzódnak a Duna partján, szinte eltakarva az egész várost. A román határhoz közeledve hirtelen hegyek közé ért a folyó. Késő délután értük el Veliko Gradiste-t, utolsó szerbiai megállónkat. A határátlépés procedúrája itt is a Balkánon megszokott tempóban zajlott. Itt találkoztunk egy magyar tolóhajóval, melynek kapitánya ellátott minket (kézzel rajzolt) Duna térképekkel, hogy a helyenként alig kitűzött hajóutat könnyebben megtaláljuk. Ennek később nagy hasznát vettük, mikor jelzések hiányában ez alapján találtuk meg a megfelelő vízmélységet a zátonyokkal jól ellátott folyón. Megjegyzendő, hogy itthon csak a hazai szakaszról lehetett térképet kapni…

Galambóc

Kazán-szoros

Galambóc

Vaskapu

Az erős szél másnap is kitartott, a folyásiránnyal szembe fújva komoly hullámokat keltett, így időnként a Balatonon éreztük magunkat. A Vaskapu zsilip duzzasztó hatása itt már erősen érződött, a Duna széles volt és mély. Régen hírhedt szakasza volt ez a Dunának, veszélyeiről Jókai Aranyember című regényében is olvashattunk. Mára az erőművi zsilipekkel felduzzasztva már csak a vadregényes táj maradt meg. Azért a nagy hajóknak most is óvatosan kell haladniuk, hiszen a meredek sziklafalak közt annyira leszűkül helyenként a meder, hogy a találkozás számukra tilos. A szoros bejáratánál emelkednek Galambóc várának romjai, jelezve, hogy stratégiailag fontos helyen járunk. A víz mindenütt nagyon mély és gyakran találtuk szembe magunkat örvényekkel, melyek „megcsavarva” a hajó orrát próbálták eltéríteni azt a helyes irányból. Itt ahol a Duna a Kárpátok közt tör magának utat, váltakozva követik egymást keskeny meredek partfalú szakaszok és kiszélesedések, jelezve az elárasztott völgyek helyét.

Kazán-szoros

Baross tábla

A zsiliphez érve szerencsére nem kellett sokat várakoznunk, egy román olajszállító készült éppen átkelni, így rájuk kötve mi is átzsilipelhettünk, sőt, el is vittek minket Turnu Severinig. A két, egymásba nyíló gigantikus zsilipkamra összesen 40 méter szintkülönbséget hidal át.

Turnu Severinben (Szörényvár) Gyuri barátom román nyelvtudásának köszönhetően viszonylag gyorsan átestünk a hatósági vizsgálaton, és csak két műsoros kazettát "kértek" „ajándékba”…

Másnap a hajógyárban kiemelték a hajót, és nekiláttunk kívülről festeni, belül a bútorozást befejezni. Öt nap munka után éreztük úgy, hogy ismét vízre lehet tenni a hajót.

Szeptember 16-án hagytuk el Turnu Severint, és kora délután értük el a második Vaskapu zsilipet, melynek környéke olyan elhagyatott volt, mintha a Holdon járnánk. A szerb zsilipkezelők rádióhívásunkat válaszra sem méltatták, így némileg tanácstalanul hosszabb időre alkalmas horgonyzóhelyet kerestünk, mikor feltűnt egy román hajókaraván, és velük átkelhettünk a zsilipen (nekik persze válaszoltak). Az uszályosok elmondták, hogy néha napokig nem jön erre hajó, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ők egyébként Csepelről jöttek magyar búzával megrakodva.

Mellékötve

A karavánt vontató hajó kapitánya nagyon készséges volt, felajánlotta, hogy a zsilipelés után is velük maradhatunk, és az utolsó uszály mellé kötve három napig velük haladtunk, míg el nem értük Giurgiut, rendeltetési helyüket. Innen Oltenita felé folytattuk utunkat, ahol az árbócot szándékoztunk felállítani. Másnap délelőtt értük el a hajógyárat, ahol egy tolóhajó mellé kötve az egyik daru segítségével állítottuk fel árbócunkat. A tolóhajó kapitánya, Gabriel Hidec, rendkívül szívélyesen bánt velünk. Ragaszkodott hozzá, hogy a hajóján ebédeljünk, vacsorázzunk, este még a saját zuhanyzóját is rendelkezésünkre bocsátotta, sőt, még fűtött kabint is akart nyittatni számunkra. Másnap a pazar reggeli után búcsút vettünk a tolóhajó személyzetétől és megindultunk a mintegy 400 km-re lévő torkolat felé.

Az idő egyre barátságtalanabbra fordult. Esett az eső, a szél pedig rövid idő alatt 9-10 B°-ra erősödött. A folyás-iránnyal szemben fújó szél balatoni méretű hullámokat korbácsolt a Dunán. A sűrű esőben a látótávolság alig 500 m volt, a bójákat és parti jeleket csak az utolsó pillanatban vettük észre. A szemből fújó szél és gördülő hullámok többször is megállították a hajót, sebességünk 0-ra csökkent. Ilyenkor úgy éreztem, mintha a folyó is megállt volna.

Dobrudzsa

Dobrudzsa

Délután, mikor elállt az eső, némileg könnyebb volt navigálni, hiszen javultak a látási viszonyok. A 346-os fkm-nél a főágat elhagyva behajóztunk a Borcea-ágba. A romám hajósok ajánlották, mondván, hogy gyorsabb a sodrása, mélyebb a víz és vagy 50 km-rel rövidebb is. Másnap reggel azonban kiderült, hogy hiba volt a rövidebb utat választani, mert Fetesti magasságában egy híd állta utunkat, melynek magasságát nem ismertük, és ahogy méricskéltük, nagyon úgy tűnt, hogy  a már álló árbóccal nem férünk el alatta. Nem volt más választás, vissza kellett fordulnunk. Most tapasztalhattuk meg igazán, milyen sebes is ez a mellékág, mivel folyással szemben alig haladtunk. Néha úgy éreztük, hogy a parton legelésző tehenek is gyorsabbak nálunk. Óránként alig több mint 5 km-t tettünk meg. Délután értünk csak vissza a főágba és este lett, mire elértük Cernavodát.

A város előtti hídnál ismét lélegzet visszafojtva figyeltük, hogy átférünk-e alatta. A sötétben sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint árbócunk, pedig egy könyv tanúsága szerint 44 m magas a vízmérce 0 szintje felett. Alá érve nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltuk, hogy nem kell visszafordulnunk.

Braila

Másnap minden addiginál nagyobb távolságot, 150 km-t tettünk meg, keresztülhajózva Dobrudzsán. A folyó itt néhol keskenyebb, mint a szentendrei dunaág, partján fás ligetek és legelők váltogatják egymást. Délután elértük Brailát, mely már tengeri kikötő, ennek megfelelően óriási rakodókkal, magas rakparttal, tengerjáró hajókkal. Estére Galati-ra értünk, ahol a kikötőkapitányság pontonján kaptunk helyet éjszakára.

A másnapi induláskor (szeptember 24-én), mikor hátramenetet kapcsoltam, hogy eltávolodjunk az előttünk álló nagy hajóktól, egy halk döndülést hallottam, mintha a pontonnak koccantunk volna (bár már eltávolodtunk tőle), de ettől kezdve hiába adtam gázt, csak nem akart lendületbe jönni a hajó. Egy pillanat és a sodrás magával ragadott bennünket. Gyorsan lenéztem a motortérbe: a tengely forgott, tehát a csavarral történt valami. Míg Gyuri barátom segítséget kért rádión, gyorsan horgonyt dobtam, hogy megállítsam a sodródó hajót, mielőtt valami baleset történne. A kapitányság motorosa sietett segítségünkre, és visszavontatott minket éjszakai helyünkre. Rövid idő alatt sikerült kideríteni, amit már amúgy is sejtettünk, hogy elhagytuk a propellerünket. A 12 m mély vízben és híg iszapban esélyünk sem volt, hogy megtaláljuk. Gyors telefonálások haza egy új propellerért. Meg kellett rendelni, az ára közel 100 ezer forint. Ennyi pénzünk nem volt. A bajban legrégebbi támogatónk, a Henkel Ragasztástechnika sietett segítségünkre, nagylelkűen rendelkezésünkre bocsátva az összeget.

Az esti vonattal Gyuri abban a tudatban indult haza az új hajócsavarért, hogy talán egy hét múlva folytathatjuk utunkat. Ekkor még nem sejthettük, hogy 42 napot fogunk állni a tenger kapujában, Galati-on, mielőtt vitorlát bonthatnánk. Itt ugyanis nem csak propellerünk hagyott el minket hanem fő szponzorunk, a LÁNG Gépgyár is. Privatizációjukat követően az új, külföldi tulajdonos nem kívánta támogatni vállalkozásunkat. Rendkívül kilátástalan helyzetbe kerültünk, de az utat folytatni akartuk.